A konkrét állatszállítás, amely a történetünk tárgya, egy Olaszországot és Franciaországot érintő túra. Hónapokig terveztük, úgy, hogy az utolsó konkrétumok csak napokkal a szállítás megkezdése előtt tisztázódtak. Egy kárpáti hiúzunk új lakóhelyéül a holland törzskönyvezető a franciaországi Obterre-ben található állatkertet jelölte ki. Számos engedélyt kellett ehhez megszerezni. Az állatkerti szokásjog alapján a fogadó állatkert vállalja a szállítás lebonyolítását, illetve annak költségeit, eszerint vártuk a franciák jelentkezését. Szintén régóta tárgyaltunk Abdul, a határon elkobzott, majd a Vadasparkba elhelyezett szavannacerkóf sorsáról. Egy ilyen állatnak csapatban a helye, amit viszont Szegeden biztosítani nem tudtunk, így kértük a nemzetközi főemlősvédelmi szervezetek segítségét. Rajtuk keresztül jutottunk el egy Róma környéki menhelyre, ahol tudnák fogadni a hímünket. Itt is felmerült a kérdés, vajon a majom hogyan jut majd el oda, mert kiderült, az olaszországi menhely nem tudja állni a szállítás költségeit.
Ekkor jött a hír, hogy a tavasszal elkészülő új mókusmajom kifutónkba egy dél-franciaországi állatkertből, Réserve Africaine de Sigeanból érkezhetnek az új lakók. Magától értetődő, hogy a három szállítást érdemes lenne összekapcsolni, amely ügyben menten el is indultak a tárgyalások. Hiszen az állatszállításoknál két fontos dolgot kell szem előtt tartani: az egyik az állatok biztonsága, vagyis a lehető leggyorsabban kell lebonyolítani, figyelve a kedvezőtlen időjárásra is, a másik pedig a költséghatékonyság. Mennyibe kerül egy állatszállítás? Repülőgépen a cerkófot körülbelül 150 ezer Ft-ért lehetett volna Rómába küldeni, az öt mókusmajmok elhozatala Franciaországból azonban már többszázezerbe került volna. Több vagy nagyobb állat esetében érdemes autóval menni, ekkor azonban az üzemanyagköltségek mellett számolni kell két ember napidíjával, szállásköltségeivel, az autópályadíjakkal (Olasz- és Franciaországban extrém magasak), és azzal, hogy autónak is megvannak a maga szervízköltségei, mint ahogy az egyik lámpabúra most be is tört egy, az útról felpattant kavics révén. Mindezt összeadva nem kevés költséget jelent, amelyet azonban némi rafinériával csökkenteni lehet. Például úgy, hogy felajánljuk az Obterre-i kollégának, elvisszük a teljes szállítási költség feléért a hiúzt Sigeanig. Az pedig örömmel kapott a lehetőségen, hiszen így neki is sokkal kedvezőbb, mint eljönni Szegedig. Az olaszok szintén megörültek a lehetőségnek, hogy Észak-Itáliában átvehetik tőlünk a cerkófot, így lassan körvonalazódott a szállítás.

Oroszlánok Sigeanban

Mi kell egy szállításhoz? Rengeteg papír, köztük származási igazolás, amelyet a cerkóf esetében például gyorsított ügyintézést kérve kellett a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumtól megkérnünk (miután kobzott, Abdul „tulajdonosa” az Állam). Szükséges az úgynevezett TRACES, amelyet az állategészségügyi hatóságok állítanak ki, egyfajta útlevele az állatnak, a fogadó fél által kért állatorvos vizsgálatok eredményei, valamint a szerződések a két állatkert között. Azonban nemcsak az állatoknak kell minden engedéllyel rendelkezniük, hanem magának a szállítóeszköznek, vagyis az autónak, sőt, a szállítást végzőknek is igazolniuk kell, hogy rendelkeznek a szükséges képesítéssel.

Természetesen kell egy jó szállítóláda, amely a faj igényeinek megfelelő és kellően biztonságos. Különösen a főemlősöknél szükséges biztosítani az útközbeni etetés és itatás lehetőségét is. Idegesebb patásoknál nemcsak arra kell ügyelni, hogy ne legyen alulméretezett a láda mérete, hanem arra is, hogy túl nagy se legyen, mert akkor könnyen összetörhetik magukat. A ládának jól szellőzőnek kell lennie, de olyanak is, amely jól tartja a hőt. Miután ennél a szállításnál az átládázás is történt, előre egyeztetni kellett, milyen méretű ládát hozzanak a kollégák, vagyis lehető legjobban illeszkedjenek egymáshoz. A szükséges feladatok jegyzékében a pontos időegyeztetések, valamint a fontos telefonszámok felírása következett, hiszen nagyon fontos bármi problémáról azonnal értesíteni a többieket.

Mielőtt azonban azt hinné az ember, hogy mindent elrendezett, és hátradőlve várhatja az indulás napját, szinte kötelező jelleggel jönnek a „váratlan események”, amelyek akár dugába dönthetik a jól felépített tervet. Most az Obterre-i Állatkertből jött a kérdés, nem tudnánk-e más napra tenni a szállítást, mert elromlott az autójuk, amellyel elmennének Sigean-ba a hiúzért? Gyors üzenetváltások során sikerült meggyőzni a franciákat, hogy a legjobb, amit tehetnek, ha bérelnek egy másik autót, mert nem tudunk már változtatni.

Strucc őrszem

Végre április 15-én elindulhattunk a nagy útra. Korán kellett kelnünk, hiszen a megbeszélt időben el kellett érnünk Veronát, hogy ott átadhassuk Abdult. Meg is érkeztünk a megbeszélt időben, ahol kiderült, hogy az olaszok kollégák is jól együttműködnek, hiszen a Róma melletti menhely majmáért a Modenai Állatkert vezetője jött el. Mi folytattuk az utat a hiúzzal, míg Genova magasságában ránk nem esteledett. Itt jött az első nehéz pillanat, hogy olyan szállást találjunk, ahol biztonságban tudhatjuk a világutazó – Dortmundban született – hiúzunkat. Genova igazi kikötőváros, hatalmas, lüktető, és drága szálláshelyei a legkevésbé sem biztonságosak, így két órás keresés után inkább haladtunk tovább az éjszakában. Bíztunk abban, hogy az Olasz Riviéra a szezonidőszakon kívül is fogad vendégeket, és számításunk szerencsére beigazolódott, mikor éjfélre sikerült a tengerparton egy motelt találnunk, amely minden kívánalmunknak megfelelt. A következő napra az út kisebbik része maradt, gyönyörű tájakon áthaladva. A Riviéra valóban a világ egyik legszebb tájéka, és bár csak az autó ablakából élvezettük a kilátást, így is felemelő élményt jelentett. Egyedül a hiúz nem láthatta, bár valószínűleg kevésbé is értékelte volna, inkább azt várhatta, mikor léphet már ki szűkös helyéről.
Mikor megérkeztünk Sigeanba (természetesen az előre megbeszélt időpontban), egyelőre csak egy másik ládára cserélhette a szegedit, hiszen menten átládáztuk a teherautó zárt rakterében. Egy ilyen procedúra úgy történik, hogy a két ládát szembefordítjuk, spaniferrel rögzítjük egymáshoz, majd felhúzzuk az ajtókat. Majd várunk. A majmoknál többnyire győz a kíváncsiság, és hamar átmennek, a ragadozók hajlamosak ragaszkodni addigi helyükhöz. Ilyenkor jön egy kis nógatás, például kopogtatással ösztönözni az állatot a ládaváltoztatásra, amely most is bejött. A francia kolléga így gyorsan indulhatott, hiszen még vagy 600 kilométer várt a hiúzra, hogy végre megérkezessen új otthonába.

Flamingók százai

A feladat nehezebbik felét teljesítve lélegezhettünk fel, és éledt fel bennünk minden állatkertesekben ott rejlő kíváncsiság egy idegen állatkertben járva: vajon itt hogy mennek a dolgok? A francia kollégák nagyon szívélyesek és segítőkészek voltak, ahogy mi is fordított esetben, ők is megszokták a sorra érkező kérdéseket. Látnivaló pedig bőven volt ebben az állatkertben. Az elsősorban afrikai veszélyeztetett állatokra specializálódott Réserve Africaine de Sigean ugyanis a szafariparkok és a hagyományos állatkertek érdekes keveréke. Egész Európára jellemző, hogy a két állatkerttípus közelít egymáshoz, a hagyományos állatkertek egyre inkább törekednek az állatok tágas, élőhelyet idéző kifutókban való bemutatására, lehetőleg több fajt együtt tartva, míg a szafariparkok pedig elkezdtek visszatérni a hagyományos bemutatási módokhoz, vagyis teljes egészük, vagy jelentős részük lábbal is bejárható. A RAS harmada igaz szafaripark, antilopok, szélesszájú orrszarvúak, impalák, struccok és zsiráfok élnek hatalmas, autóval bejárható területen. A legnagyobb élmény persze a veszélyes állatok, oroszlánok és örvös medvék között tudni magunkat. Ami feltűnt, hogy az utóbbiak területének kapuja tárva-nyitva, csak egy gondozó áll ott, és osztogatja a viselkedési szabályokat tartalmazó cetliket az autósoknak. Hogy-hogy nem jönnek ki? – kérdeztem az állatkert állatorvosát, aki kalauzolt minket. „Nem akarnak kijönni” – hangzott a válasz, bár azt, hogy azért ők sem bíznak meg feltétlenül ebben, jelzi, hogy egy gondozó folyamatosan figyeli autójából az oroszlánok mozgását (és a látogatókat), és rádión jelzi egyből a kapun lévőnél, ha valami gond van. Sokan hiszik a szafariparkban élő állatokról, hogy a „teljes szabadságot” élvezik, pedig a gondozásuk hasonló a kifutókban élő társaikéhoz. Az oroszlánokat például ugyanúgy zárják esténként a házaikba. Amely eseményt ugyanúgy várják, mint szegedi társaik, hiszen ott kapják meg a vacsorájukat. Viszont szemben a hagyományos tartással, itt semmiféle kontaktus nincs a gondozókkal, még csak nem is látják egymást.
Az állatkert másik része szintén sok látnivalóval szolgált. Abszolút mediterrán, így lehetne legjobban jellemezni a tájat, amelyre nagyszerű kilátás nyílik az elefántkifutó mellől, átnézve a hatalmas csimpánzkifutón. A leginkább mégis a lagúna ragadtatott el, hiszen százával rózsállottak benne flamingók. A fele állatkerti, chilei és karib-tengeri, a másik fele vad rózsás flamingó, amely faj a nem messze lévő, híres Camargue mocsaraiban nagy számban megtalálható.
Amit a látogatók nem látnak, de szintén nagyon sokat elmondanak egy állatkertben folyó szakmai munkáról, az a háttér. Talán itt tükröződik leginkább a nyugati és keleti állatkertek között lévő különbség, a gépesítésben, a rendelkezésre álló technikai eszközök garmadájában és minőségében, vagy éppen az állatorvosi rendelő felszereltségében majdnem akkora az eltérés, mint a két ország gazdasága és jóléte között. Azonban a cél, vagyis az adott faj megfelelő szintű tartása ugyanaz, tehát a bolíviai mókusmajomnak ugyanolyan minőségű ellátást kell kapnia Szegeden is, mint amit Sigeanban kapott…

Másnap visszatértünk az állatkertbe, egy kis esti városnézés (Sigean egy nagyon szép kisváros, amelynek jellegén meglátszott a spanyol határhoz való közelség) után kipihenten. Délelőtt még bejártuk az előző nap nem látott területeket, miközben a francia kollégák befogták az öt kismajmot. Számos jótanáccsal gazdagabban, és az útra való élelmiszerrel felszerelkezve (mind a majmoknak, mind magunknak) indultunk a hosszú útnak. Visszafelé ugyanúgy rácsodálkoztunk Monte Carlo-ra és Nizzára, mint odafelé, majd este újra kezdetét vette egy négyórás szálláskeresési odüsszeia az olasz éjszakában.  A következő napra maradt az út hosszabb fele, ami szerencsére a kismajmok jól tűrtek. Végig megőrizték a kíváncsiságukat, egyből odajöttek, amikor ellenőriztem őket, vagy éppen beadagoltam nekik a gyümölcsöket. Csütörtök estére érkeztünk meg Szegedre, ahol a Dél-Amerika-ház biztonságába helyeztük az öt kismajmot.

Eddig szól az út leírása, amely révén - reményeink szerint - némi bepillantást lehetett nyerni, hogyan is zajlik egy állatszállítás. Sok izgalommal, amelyet szívesen elkerülnénk, hosszas egyeztetésekkel, még hosszabbnak tűnő utazásokkal. De végeredményben, annak az élménye, mikor mindezek után kiengedjük a szállítóládából az állatot, hogy birtokba vehesse új otthonát, semmihez sem hasonlítható!

Szerző és a fotók készítője:
Endrédi Lajos